A csatáról írták

Szőke István Atilla

  Legyen nemzeti ünnep a pozsonyi diadal napja !!!

  

 Minden nép annyit érdemel, amennyit megtart magának! 

Ezt a kiváló mondást egyszer Felvidéken hallottam és azóta is yakran eszembe jut, amikor a sumir-pártus-szkíta-hun-székely-magyar folytonosságról beszélünk. Különösen fontos lenne ezt a gondolatot idézni, amikor eltitkolt vagy elferdített múltunkról esik szó. A mi múltunk sokak szemében szálka, de nékünk nagyon fontos s éppen ezért meg kell vallatni, meg kell ismerni és a hétköznapok részévé tenni. Sokan, nagyon sokan másképpen élnének, gondolkodnának, tennének, ha a tudatukban és lelkükben fontos helyet foglalnának el régmúltunk értékei. Nemzetmegtartó erő lehetne ez a tudat, nagyszerű kapaszkodó a jelenre és a jövőre nézve. Ma azonban egy jól fizetett gépezet emberei gyártják a nékik tetsző múltat. S néha már ezt a hamisított múltat is hamisítják, teljes zavart, vitát okozva szándékosan. Vajon miért olyan fontos a múlt eltitkolása, eltagadása?

Minden nép annyit érdemel, amennyit megtart magának! 

Idén, 2012-ben lesz 1105 esztendeje, hogy Árpád fejedelem és hada győzelmet aratott a két és félszeres túlerőben lévő germán sereg felett, az ún. pozsonyi csatában. Mondhatnánk azt, hogy semmi különös nem történt, hiszen győztünk már máskor is a túlerő ellen, nem is egyszer. De ez a csata más volt. Itt a vérünket akarták venni, itt ki akartak minket végezni, itt az ellenség seregének zászlaján ott lengett a parancs. „elrendeljük… a magyarok kiirtassanak!” (Decretum… ugros eliminandos esse). Röpüljünk vissza az időbe és nézzük meg mi is történt akkoriban? Árpád népének tudatos visszajövetelét Atilla örökébe a nyugat mindig is féltékeny szemmel figyelte. A germán jól tudta, hogy a Duna-Kárpát térség rendkívül fontos hadászati és egyéb szempontból is. Ha itt egy jelentős katonai erőt képviselő nép gyökeret ver (Árpád népe pedig ilyen volt), az reá nézve veszélyt jelent, hiszen kelet felől nyitott kapu vezet saját életterükbe. Nagyon jól emlékeztek a magyarok eleire, a bátor hunokra a régebbi időkről. Jól ismerték eme népek szokásjogát, miszerint a legyőzött népek határterületeit maguknak igényelték, az ő határvédelmi berendezéseikhez. De szégyenkezhettek gyalázatos tettükért is, hiszen a hozzájuk tárgyalni érkező Kurszánt és kíséretét alattomos módon legyilkolják 902-ben (más források szerint 904-ben). Tudatában voltak, hogy Árpád ezt a gaztettet nem hagyja szó nélkül s meg fogja torolni. Amikor 906-ban egy magyar lovas hadtest Szászországban járt, elhatározták, hogy elébe vágnak a megtorló támadásnak és megtámadják honvisszafoglaló eleinket. Ezért 907. június 17-én, az Ennstől nyugatra. Ennsburg vára közelében, egy hatalmas több, mint 100.000 fős sereget gyűjtöttek össze Luitpold határőrgróf vezetésével. A különböző történelmi leírások és kutatások különböző időpontokat és helyszíneket jelölnek meg a csatával kapcsolatban. Van, aki Bánhida térségébe helyezi július közepére, augusztus elejére, van, aki Pozsonytól nyugatra, van, aki csak 2-3 naposnak mondja.

Nézzük meg mi a valóság?

Ennsburg és Hainburg (Beregvár) között a távolság 205 km. Ezt az utat 13,5 km/nap menetsebességgel kb.16 nap alatt lehet megtenni. Ez azt jelenti, hogy az ellenség július 3-án érte el ezt a helyszínt. A helyszíni szemlén feltárt földrajzi viszonyok, valamint a csata lefolyására utaló, ma is használt helység és dűlő nevek egyértelműen bizonyítják, hogy erre zajlott a csata július 3-7. között. Nézzünk néhány üzenő nevet a sok közül: Ellendenhof (Csontudvar), Ellenden Wald (Csont erdő), Ungarnstrasse (Magyar út), Heidfeld (Pogányföld), Schlossau (Zárjaj), Hausau (Házjaj) stb. Az ellenség erősebb hada Luitpold vezetésével a Dunától északra 50.000 fővel, a másik Ditmár (Theotmár) érsek parancsnokságával a Dunától délre helyezkedett el 45.000 fővel. A kb 10. 000 főt kitevő dunai hajóhadat Sieghardt herceg vezette. Árpád fejedelem 40. 000 harcossal bírt, vezetésüket fiaira bízta (Tarhos, Üllő, Jutas), a fővezérséget saját maga vette át. Mivel ismerte a terepet a Barna-hegyen és a környékén várta a germánokat. A környezetismerettel nem rendelkező támadók pedig megérkeztek. A magyarok az első nap a hajóhadat gyújtották fel olajba mártott, taplós, kenderkócos nyílvesszőikkel, búváraik pedig megfúrták a hajókat. gyakorlatilag megszüntették a Duna két partján lévő hadtestek összeköttetését, utánpótlását. A következő két napon, július 4-én és 5-én Ditmár érsek seregét bekerítették és felmorzsolták. 6-án éjjel a magyar harcosok bőrtömlőket erősítve a lovakra átúsztattak a Dunán. Hajnalban óriási nyílzáport zúdítottak a germánok seregére és megsemmisítették azt. Sőt, Lajos Enns környékén állomásozó tartalékcsapatát is legyőzték, menekülésre késztetve a királyt. Az ellenség döbbenetes veszteségeket szenvedett, meghalt Luitpold, a fővezér, Ditmár érsek, 2 püspök, 2 apát 19 gróf (ebből is látni micsoda hatalmas sereg akarta a magyarságot elpusztítani). Árpádék győzelme olyan mértékű volt, hogy hazánkat ettől számítva több, mint száz esztendeig nem merték háborgatni és a nyugati határ az Ennsen túli terület lett. Sajnos mi is nagy árat fizettünk ezért a történelmi győzelemért. Tarhos, Üllő, Jutas a csata folyamán halálos sebet kapott, sőt Árpád fejedelem is megsebesült. Ezt azonban nem tudjuk bizonyítani, de tudni kell, hogy még 907-ben eltávozott az élők sorából. Köszönet néki és minden magyarnak, hogy megnyerték ezt az ütközetet, nélkülük nem lenne most magyarság, Magyarország!

Minden nép annyit érdemel, amennyit megtart magának!

Kutatásaim során egy érdekességre bukkantam. A majdnem 1300 oldalas, két kötetes Magyarország Hadtörténete (Zrínyi Katonai Kiadó, 1985) című könyvre, melynek 21. oldalán ez

Olvasható:

„907-ben Luitpold őrgróf, aki egyesítette a Bajor Nordgau, Ostmark és Karintia őrgrófságokat, hadjáratot indított Pannónia visszaszerzése céljából. Ennsburg vára közelében azonban 907. július 5-én a magyarok győzelmet aratnak felette. Elesett a csatában Luitpold őrgróf és Theotmar satzburgi érsek is. Ostmark területe az Enns folyóig, és Karintia keleti része a magyarok kezére került."

Nocsak, nocsak! Már 1985-ben tudtak erről a történelmi eseményről? Vagy egy bátor szerkesztő becsempészte ezt a 8 és fél sort a könyvbe? A pozsonyi diadal a magyar történelem rendkívül fontos része! Tudjuk, sejtjük kinek s miért jó ezt eltitkolni, hiszen az utóbbi ideig ezt tették. Azokat a kutatókat, akik evvel a kérdéssel foglalkoztak elhallgattatták vagy elűzték (pl. a kassai Lukács József régészt, a Münchenig üldözött Katona Sándort). Kilóg a szög a zsákból!

A hivatalos, besenyők elől menekülő, a Kárpát-medencébe vert hadként bevánszorgó őseinkről szóló hazugságokat kérdőjelezi meg a pozsonyi győzelem. Hiszen, ha 896 után ez a darabjaira zúzott kis nép 11 esztendő múlva tönkre veri az egyesített germán hadakat, az bizony óriási ellentmondás. Sőt, hazugság! A megélhetési történészek sokasága élt jól ebből évtizedekig (csakúgy, mint a szánalmas finnugor elméletből, a szkíta-hun-magyar folytonosság letagadásából és egyéb más torz agyszüleményből).Manapság már sokan és sok helyen megemlékeznek erre a győzedelemre. De mindez kevés, ennél sokkal több kell! Nékünk, magyarul gondolkodó és nemzetünkért és múltunkért aggódó embereknek el kell érnünk azt, hogy július 7-e hivatalos nemzeti ünnep legyen! 

Árpád fejedelem négy gyermeke életét adta e hazának, hiszen Levente a hazatérés közben hunyt el, Tarhos, Üllő, Jutas pedig a pozsonyi csatában kapott halálos sebet, ezért lett, ezek után a jóval fiatalabb Zolta (Solt) Árpád utódja. Vajon hány magyar államférfiról, politikusról mondhatjuk el ezt? Szóval, Árpád fejedelem megérdemli, hogy minden évben fejet hajtsunk nagyszerű emléke előtt és megköszönjük neki maradandó alkotását, Magyarországot!

Segítő irodalom:

Magyarország Hadtörténete

Zrínyi Katonai Kiadó (1985)

Katona Sándor: Árpád és Hannibál

Koronás Kerecsen Kiadó (2007)

Magyarságtudományi tanulmányok

Poór Miklós: A pozsonyi csata rövid története

HUN-idea Szellemi Hagyományőrző Műhely (2008)

Szakács Gábor: A pozsonyi diadal

Demokrata XI.évfolyam 27.szám (2007. július 5.)

A csata története Badinyi Jós Ferenc tollából:

A pozsonyi csata

Szerző: Badiny Jós Ferenc

Árpád Népe és a velük egyesült őshonos lakosság a békesség és öröm földjén lakozó MAGYARSÁG, a Magyar Birodalom ellen az egyesült európai német-római seregek támadást indítottak. A háború céljaként Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) elrendeli:

"decretum... Ugros eliminandos esse", vagyis "rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak" írja az Annalium Boiarum.

A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt oly remek stratégiával végrehajtó Árpád nagyfejedelem az ősi Hazának alapkövét tette le akkor, amikor az európai seregek központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte Európa egyesült seregeit. Szükséges, hogy megismerjük ennek a hatalmas viadalnak részleteit, az egyesült európai hadseregek szervezetét és Árpád azon hadműveleteit, mellyel ezt a hatalmas ellenséget megsemmisítette. Így írtak róla a múlt XIX. század történészei:

“Már június 17-ikén 907-ben roppant sereg gyűlt össze az Ensen túl Ensburg vára és Szt. Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt. Az itt megállapított hadjárati terv szerint, - melyben Nagy Károly császárnak az avarok ellen ezelőtt több mint egy századdal (794) szerencsésen sikerült hadműködésének utánzására ismerhetünk, - a német haderőnek, mely legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva egyszerre kellett előnyomulni s a Duna völgyében működni. Maga a király s mellette Burghárd passaui püspök és Aribó gróf a tartaléksereggel Ensburgnál foglaltak állomást. A Duna északi partján a vitéz Luitpold kele határgróf nyomult elő; a déli parton Dietmár salzburgi érsek Zakariás säbeni, Ottó freisingi püspökök, Gumpold, Hartvich és Helmprecht apát urak vezették zászlóaljaikat; középett a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhaddal, a dunaparti két hadsereg fedezete alatt. Mind a három hadosztály akadálytalanul nyomult elő Pozsony tájáig, miután az Ensen innen lévő magyar csapatok a túlnyomó erő elől visszavonulva, az ellenségnek szabad tért engedtek. A magyar haderő vezetői, mielőtt erejüket összpontosíthatták, csak apróbb lovas csapatokkal nyugtalanították a salzburgi érsek hadosztályát, mely a további előnyomulást veszélyesnek tartva, Pozsony irányában megállapodott s a könnyű magyar lovasság csatározásai ellen csak czélszerűleg megerősített táborában találhatott biztonságot. Miután azonban a nemzetségek zászlóaljai megérkeztek, az összes magyar haderő az ellenség hadtesteit külön-külön s legelsőbben is a főpapok táborát határozá megtámadni. Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása, nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban: de e rövid heves roham az erős fekvésű tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni. A magyarok ekkor, hogy czéljokat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak. Egyes kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget, s éppen oly gyorsan száguldottak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind visszavonulásukkor üldözőikre szakadatlan nyilazva. Éjjel nappal, jobbról balról, mind addig folytak a csatározó támadások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban kifáradva erejét és bátorságát nem vesztette. Ekkor minden oldalról tömeges rohamot intéztek a lankadt bajorokra, s augusztus 9-dikén a megvívott tábort összetiporták.

Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpapok a viadal helyén halva maradtak. Még azon éjjel a legnagyobb csendben átúsztatott a Dunán a magyar hadsereg, s másnap hajnalban, mielőtt Luitpold a túlparti szerencsétlenségről értesülhetett volna, ennek táborát is fölveré, zavarba hozá s csaknem egészen megsemmisíté. A fővezéren s Eisengrin királyi főasztalnokon kívül tizenkilencz bajor főúr esett el a viadalban, s ezrenként borították a csatatért a németeke tetemei,. kik közül csak kevésnek sikerült Ensburgba Lajos királyhoz menekülni. A bajor nemesség színe ott veszett.

Harmad nap a hajóhadra került a sor. Ezt a fedező hadosztályok tönkretétele után kétségbeesés szállá meg s a magyarok győzelme e napon az előbbieknél még könnyebb lőn. Sieghard herczeg csak futással menthette meg életét; Rathold, Hattó és Meinhard a halottak közt maradtak. Így a magyarok három nap három sereg fölött ünnepeltek tökéletes diadalt.

A koczka fordult s a támadottak támadókká váltak, s nyomon űzték a szétvert hadak megfutamodott maradványait, melyekkel csaknem egyszerre érkeztek Ennsburg közelébe, útközben Szent-Pölten monostorát is fölégetve. Lajos király pihent hadaival ellenök vonula. A tért, melyen a két seregnek találkozni kellett, oldalt erdők szegélyezték, s ezeket a magyarok szokásuk szerint előre erős csapatokkal rakták meg. A királyi sereg támadása után a magyar lovasság csakhamar futásnak ered, a németek diadalt reményelve hévvel nyomulnak utánok, de a mint az erdő mellett elhaladnak, a lesben álló csapatok borzasztó riadással kitörve, hátba támadják őket. E pillanatban a futamodók megfordítják lovaikat és sűrű nyilazással fogadják üldözőiket, kik két tűz közzé szorítva s néhány pillanat alatt bekerítve, fegyvereik csapásai alatt hullanak el. A király kevesed magával csak nagy bajjal menekülhetett Paussauba."

(Szabó Károly, A magyar vezérek kora 148-154. II. 1892.)

Hogy a német hadsereg veresége teljes volt, azt az egykorú és közelkorú évkönyvírók sem tagadják. Lajos király már nem mert többé bajor földön tartózkodni. Németország biztosabb nyugati részébe húzódott. Az Ennsen alól fekvő szép vidék egészen a magyarok birtokába került s még az augsburgi nagy veszteség után is, egész Géza vezér idejéig birtokukban maradt. De mégsem lehetett oly nagy csapás Magyarországra az augsburgi (Lech-mezei) csata, mert a veszteség ellenére jó 100 évig a németek nem háborgatták többé Magyarországot.

Így verte szét dicső Nagy Árpád Apánk azt az egyesült, támadó német-római hadsereget, melynek zászlajára az volt írva: a magyarokat meg kell semmisíteni! Ezzel teremtette meg Árpád végérvényesen az erős Magyar Birodalmat. Általa nyert szép Hazát az egységes, összetartó és a Vérszerződés Alkotmányával rendezetten kormányzott Magyar Nemzet.

De nagy áldozatot adtunk ezért! Árpád volt az áldozat, mert belehalt ő is és két fia is ebben a Magyar Hazát megalapító véres küzdelemben kapott sebeibe.

(Ősi Gyökér, XVI. évf.2./3. sz, 1988; XIX. évf. 2. sz. 1991, Buenos Aires)
http://www.gportal.hu/gindex.php?pg=23522854

Egy hozzászólásból:

„Decretum …Ugros eliminandos esse”

Day 243, 04:39 • by Centurio

"Decretum... Ugros eliminandos esse", vagyis "rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak" - adta ki a parancsot Lajos király.

 A 907-es pozsonyi csatában a magyarok biztosították immár végleges uralmukat a Kárpát-medencében, és ezzel a szomszédos területek felett is. Ennek leghatásosabb bizonyítéka a 907-es esztendő nyarán lezajlott csata volt.

A Nyugat féltékenyen figyelte a magyarok céltudatos berendezkedését. A frankok jól látták, micsoda fontossága van a Kárpát-medencének. Ha e térben újabb jelentős katonai erőt képviselő nép ver gyökeret - amint ezt Árpád népe tette a szemük előtt - az létükben veszélyeztetheti őket, hiszen onnan már nyitott kapun juthatnak a germánság életterébe. 

Árpád nagyfejedelmünk lovas "töményei" a szemük láttára és olykor évente többször is tágították érdekszférájukat nyugati irányban. Ezért "Gyermek" Lajos tanácsadói elhatározták, hogy elébe vágva a magyarok terjeszkedésének, p r e v e n t í v, tehát megelőző háborút indítanak. E célból hatalmas, mintegy 100 000 fős hadsereget verbuváltak össze Európából, és annak fővezéréül a bajor Luitpold őrgrófot nevezték ki, akit a király ebből az alkalomból hercegi rangra is emelt.

A már több éve berendezkedett nyugati g y e p ü k jól ellátták a feladatukat, mert jóelőre jelezték ennek a roppant haderőnek az érkezését. Így Árpád i d ő b e n tudta riadóztatni töményeit (kb: 40 000 fő). A fővezérséget saját maga vette át, míg három felnőtt fia Tarhos, Jutas és Üllő egy-egy nagyobb lovas csapatot vezettek az ütközetbe.

A magyarok már Pozsony előterében felvették a harcot. Fontosnak tarthatták, hogy megosszák az ellenséget, ezért a hajóhadat kellett először ártalmatlanná tenniük. A csata első napján, július 3-án t a p l ó s nyilazással gyújtották föl a bajor hajókat, olyan győzelmet aratva, hogy maga a vezérük is csak nagy üggyel-bajjal tudott elmenekülni. A második mozzanatban Árpád minden erejével rázúdult a gyengébb, déli ellenséges oszlopra, körbezártak és két nap alatt teljesen felőrölte. A harmadik csapásban bőrtömlős pontonjai segítségével éjszaka átúsztatott a Duna északi partjára, ahol irtózatos, kétnapi ütközet után sikerült a fősereget is megsemmisíteni. A kisszámú menekülőt a könnyűlovas magyarok hamar utólérték és lekaszabolták. A király sietve Passauba menekült.

Páratlan győzelmük után a magyarok a határt kitolták egészen az ENNS folyóig. Ettől fogva a a magyar határ biztonságos területté vált. Árpád, Atilla ivadéka ismét szállást vetett a dunai síkon. Valamennyi nyugati országban tudomásul kellett venni, hogy az összesített "Európa Sereg" bizony, vereséget szenvedett a magyaroktól. Hosszú ideig egész Európában a magyar fejedelem akarata döntött! De azért a magyarok oldalán is hatalmasak voltak a veszteségek; Árpád mindhárom fia elesett az ötnapos öldöklésben, de ő maga is olyan súlyosan megsebesült, hogy "...elköltözött a világból, kit is tisztességesen temettek el egy kis kőmedrű folyócska (értsd: patak) fölött, mely Atilla király városában folyik alá..." - írta Anonymus.

A pozsonyi csatával kapcsolatban két felfogást találunk a magyar történelemírásban.Az egyik azt állítja, hogy Honalapító Nagy Árpád Apánk és három fia ebben a csatábanesett el. A másik - melynek Szabó Károly (A Magyar vezérek kora, Bp. 1878. c.munkájában) - ezt a csatát Árpád halála utáninak minősíti.

Árpád elhunyta, s gyermek fiának - Zsoltnak - uralkodásra jutása a legkedvezőbb pillanatnak látszott Lajos király, illetőleg birodalma kormányzói előtt arra, hogy a magyaroknak Árpád korában Németországba tett berohanásait megtorolják, s a nyugatotfolyvást rettegtető pogány nemzet erejét egy véletlen csapással megtörjék. Azthitték ők, hogy a nagy hódító Árpád elhunytával szelleme is elenyészett, hogygyermek fia kormánya alatt a magyar nemzet törzsei - mint a Német Birodalomban éppena gyermek Lajos trónralépésekor történt - egymással meghasonlanak és így nem lesznek képesek őket meggátolni, hogy a nemzet függetlenségét Árpád sírja fölött eltiporják. De számításukban keserűen csalatkoztak. A magyar törzsek hercegei, a hon önállóságát, sőt létét fenyegető vész láttára minden magánérdeket félretéve, közegyetértéssel siettek a hon megmentésére, zászlaik alatt a nemzet minden fia, mint egy ember kelt fel szabadságát védeni, s a büszke fényes hadsereg, melynek célja Magyarország leigázása volt, a magyar földön diadal helyett sírját találta.

Bármelyik állásfoglalást fogadjuk el, a pozsonyi csatát ismertető hiteles történelmi adatok ékesen bizonyítják azt, hogy a Magyar Törzsszövetség által alkalmazott hadműveleti és harcászati sajátosságok és módszerek messze felülmúlták a germánok hadviselési próbálkozásait. Szinte megismétlődni látszik az Atilla-i Hun Birodalom potenciája, mely a hadviselés összes nagy problémáit - mint a központi vezetést, a felderítést, a seregeknek a legjobb időben való bevetését, átcsoportosítását és az ellenségnek a meglepését - szinte óramű pontossággal megoldotta, és teljes diadalt aratott a sokszor nagyobb számú ellenség felett.