Tácsi István: A pozsonyi csata
margójára
Világ Magyarsága, 2013. 07. 04. A pozsonyi
csata 907. július 3-7.
Az újság 15. oldalán: „Albert Ferenc:
Rövid történelmi visszatekintés, a teljesség nélkül” című írásában emlékezik
meg e, a kárpát-medencei magyaroknak a középkor legfontosabb, legdicsőbb, és
sorsfordító eseményéről.
Komment: az Újság írásához kapcsolódva,
csatlakozzunk mi is e heti cikkünkkel Albert úr és mások megkezdett megemlékezéséhez.
Ugyanis kijelenthető, ha az újság egy számának teljes terjedelmét a
szerkesztőség ennek a történelmi eseménynek szentelné, akkor sem tudnánk teljes
körűen, legfeljebb teljesebb körűen feltárnunk és bemutatnunk, ennek az
önfeláldozásban példamutató honvédelmi eseménynek minden részletét.
Ebben az
írásunkban nem az események újabb ismételgetésével szeretném, ha csatlakoznánk
az ünnepléshez. Nem, mert az események magáért beszélnek, mint ahogy Albert úr
történeti leírása is elfogadható. Azonban e sorsdöntő honvédő háború történelmi
környezete még mindig nem kellően feltárt, főleg nem hivatalos feldolgozásban.
Mint ahogy egyetlen magyar állami ünnepséget sem rendeztek hivatalosan az
országunk mai vezetői. Kérdezhető: mi ennek az oka? Szerintem a legfőbb oka
ennek az, hogy ma már szinte teljesen elvesztettük magyar szuverenitásunkat, és
idegen erők kormányozzák az országot. Igen, mert a magyar szuverenitásunk – a
pozsonyi csata 907. évétől számítva – 1106-év küzdelmei után mára teljesen
megszűnni látszik. Pontosabban az ország szuverenitása még mindig létezik, de
ez már nem a magyar önrendelkezés folyamata, hanem idegen országfoglaló erők
hatalmát jelenti felettünk. Egyszerűbben, amit 907-ben a csatában megnyertünk,
azt 1106 év alatt tudták csak politikailag felőrölni az ellenségeink, hogy mára
már végleg elveszítsük egykor virágzó függetlenségünket.
A pozsonyi csata
történelmi körülményeinek a feltárását saját feldolgozásomban olvashatják.
Természetesen a rendelkezésemre álló forrásaim alapján. Az események gyújtópontja
néhány évvel e csata előttre tehető. Pontosan 885-890-re, az etelközi magyar
VÉRSZERZŐDÉS idejére. Európában, ez idő tájt már tetőpontjára hágott a
Nyugat-európai Császárság hódító háborúinak gyakorlata, az európai úrnépi
őslakosság teljes megsemmisítése irányában. Jelen írásunkban a szintén szemita
és hódító Kelet-római Császárság terveiről nem szólunk. Együtt a római
katolikus keresztény vallástérítéssel. A nyugat-európai úrnépi őslakosság
eddigre már elveszett magyarnak lenni, gondoljunk Gallia franciává válására, a
szemita Anglia megalakulására, meg a szászok csonthalmain megalakuló német
nemzetre stb. Már csak egyedül a Kárpát-medencében éltek akkortájt színtiszta
magyari népek, igazában több úrnépi államocskába szerveződve. Ezek a kis törzsi
államok, külön: a szkíták, a hunok, az avarok, a morva-magyarok (nem
szlovákok!) stb., nem voltak képesek katonailag teljes körűen szembeszállni a
hódító frank és római hatalommal. Természetes reakciójukként, a még keletebbre
létező testvéri hunmagyar Kazár Birodalomhoz fordultak segítségért, az
eredményes önvédő harcuk sikeres megvívásának érdekében.
Azért rögzítsük,
hogy a Kazár Birodalom egyáltalán nem azonos egy zsidó országgal. Az igaz, hogy
Kazária – mint egy egységes hunmagyar birodalom, csak nem hun, hanem kazár
uralkodóház vezetésével – az iszlám arabok által 736-737-ig tartó rablóháborúja
következtében elszenvedett súlyos veszteségei okán, kénytelen zsidó törzset is
befogadni országába. Az is igaz, hogy ezek a betelepült zsidók beépültek a kazár
hatalmi rendszerbe, de még ez sem jelentette azt, hogy ekkortól Kazária zsidó
országgá lett volna. Hiszen ebben a birodalomban éltek még akkor a Levédia és
Maeotisz körzeti hunok, az Etelközben a szkíta és avar-magyar törzsek, együtt a
szavárdokkal. Részletesebben erről „A magyarok istene, az ősi Napisten újra
fénylik” című könyvemben lehet olvasni.
A magyar
honegyesítés megkezdéséhez vezető események, szintén az iszlám arab hódító
háborúknak a következménye. Ugyanis Izmail ibn Ahmeg arab vezér 892-ben, az
újabb arab hódítás során tönkreveri a Kazár Birodalom keleti tartományait, az
Aral-tó körzetét lakó és védő besenyő, kun és úz törzsek hadseregét. Óriási
pusztítást okozva e további kazár-magyaroknak. Akik e vereségük következtében a
megélhetésüket jelentő, szinte a teljes állatállományukat elvesztve, fejvesztve
menekültek nyugati irányba, a Kazár Birodalom belseje felé. Következtében
felborult a birodalom addigi rendje, ezeket a menekülő törzseket a kazár
Kagánnak újra le kellett valahol telepíteni. Mivel nem volt már szabad hely,
politikailag kellett helyet csinálniuk. Előtte még a kazárok
támogatásával az Etelközben élő magyari törzsek 885-ben megválasztják Álmost
főfejedelemnek. Azzal a céllal, hogy testvéri segítséggel, nyugaton visszaverik
az egyre jobban kibontakozó frank hódítást, és a Kárpát-medencébe az ottani
őslakosság mellé települve, egy katonailag erős Közép-európai hatalmat hoznak
létre, Hungária = Magyarország megnevezéssel. A felgyorsuló
események hozták, hogy az Etelközből kivonuló magyari törzsek helyébe a
kazár Kagán meg betelepíti az előzőleg vereséget szenvedő besenyőket, és
Levédiába pedig a kunokat és úzokat.
Most jutottunk
vissza oda, ahogy kezdtük írásunkat. Az etelközi vérszerződés tehát a
kiindulópontja mindazoknak a dicsőséges eseményeknek, amiről a következőkben
olvashatunk. A hét vezér a hozzája tartozó nemzetségekkel 890-től megkezdik a
felkészülést a nagy feladatra. Megfelelő mennyiségű élelmet kellett
megtermelniük az útra kelő családoknak. Legalább egy évre elegendőt, meg a katonák
ellátásának biztosítását. A csatlakozók járműveit, szekereit kijavítva és az
igásállataikat ellátva takarmánnyal fel kellett készíteni az útra. A katonák
fegyverzetét kiegészítve és kijavítva, a lóállományukat feltöltve, a fiatalokat
ki kellett képezni a nagy útra és csatákra. De a legnagyobb feladat mindközt, a
térség diplomáciai felkészítése az elkövetkező honegyesítő háború minden
veszélyének az elhárítására.
Pontosítsuk az
eddig leírtakat. A Kárpát-medence fejedelemségeinek szoros diplomáciai kapcsolata
a Kaukázus körül élő kazár kaganátussal, illetve hunmagyar fejedelmi hatalommal
történelmi valóság. A Kazár Birodalommal a kapcsolat az avar hatalom idején
állandó, de utána is élő valóság maradt. Minden okunk megvan annak a
feltételezésére, hogy a vérszerződés és a HONEGYESÍTÉS (és nem honfoglalás!),
egy a Kárpát-medencéből kiinduló diplomáciai egyeztetés, kérés eredménye
lehetett. Már csak egy kedvező, vagy meghatározó történelmi esemény létrejötte
kellett a tervezett honegyesítés elindításához. Igaz, hogy nem kedvezőn, de a
pillanatot a Kijev városának 882. évi, az óorosz Oleg szláv fejedelem általi
elfoglalása váltja ki. A Kijevben vagy körzetében állomásozó Álmos hun
fejedelmi családnak (valószínűleg Árpád szülőhelye) menekülni kell a városból.
Az előzménye annyi, hogy a kaukázusi Hunországnak az arabok általi elpusztítása
után (736. évtől), a hun uralkodóház északabbra, Kijevbe költözik.
Oleg, vagyis az
oroszok terjeszkedő fejedelme elől az Etelközbe kénytelen visszaköltöző hun
fejedelmi család, a 890. év tájékán megköti a honegyesítő törzsekkel a
vérszerződést. A szerződést megkötő hét törzs meg a csatlakozók 894-re
felkészülve megkezdik a Kárpát-medence honegyesítésének harcait. Hogy milyen
fényes sikerrel, arról sokan és sokféleképpen írtak. Ha párhuzamot keresünk a
világtörténelemben az Árpád-féle dicső honegyesítésre, akkor arra kell
rájönnünk, hogy a mintegy kétezer évvel korábbi mükénéi ógörög, vagyis a dór
invázió ellen az akháj szövetség győztes trójai háborúja sikerét azonosíthatjuk
vele. Érthető, amíg az ógörögök a keleti asszír-perzsa hódítást állítják meg,
addig Árpád hadai meg a nyugati asszír-frank terjeszkedést.
Röviden meséljük tovább Álmos főfejedelem elindította események
dicsőségtől-dicsőségesebb eseményeit. A történelmi igazság szerint: a magyar
honegyesítés sebészi pontossággal végrehajtott, a kazárokkal is egyeztetett, a
kelet-európai úrnépek térségi integrációja szerint, tervszerűen lezajlott
eseménye korának. Mert az is bizonyítható, miként már említettük, hogy
jelentős nagyságú szálláshelyet kellett biztosítani a Kazár Birodalomnak a
keletről menekülő besenyőknek, majd a nyomukban érkező kunoknak és úzoknak. Ezt
csak úgy tudta megoldani, ha a hunmagyar törzsek egy részét a Kárpát-medencébe
helyezik át. Az indulási parancs kiadásával, 895 nyarán a törzsek
menetoszlopokba fejlődtek, és megindultak a Kárpátokban a nekik kijelölt
átkelők felé. A források szerint, ekkor már Álmos fia, a Gyulának megválasztott
Árpád-vezér vezette a honegyesítés hadműveleteit. A beköltöző törzseknek
létszáma nem érhette el az 500.000 főt, a lakosság többi részét az itt helyben
lakó hunmagyar úrnépek tették ki, együtt a mintegy 2 millió főt.
Jól láthatóan és kiemelten a szakirodalommal ellentétben: A MAGYAR
HONEGYESÍTÉS HARCAI NEM 895-900 KÖZT, HANEM, 894-902 KÖZÖTT ZAJLOTTAK LE ÉS
FEJEZŐDTEK BE. Pontosan három évvel tovább, összesen nyolc évig tartott, mint
ahogy ma ismeri a világ. Ugyanis Árpád hadseregének az előőrsei már 894 őszére
elfoglalják a következő évben betelepülni kívánó törzsek szálláshelyeit, a
Tisza folyó keleti területei mentén. A honegyesítés harcai viszont a Morva
felvidék elfoglalásával, 902-ben fejeződtek be. Ettől az évtől számítható az
egységes kárpát-medencei Hungária = Magyarország létrejötte. Aki olvasta
sorainkat, ezután már így mondja el minden magyar embernek.
A pozsonyi döntő csata előtt még egy fontos eseményt kell pontosítanunk.
Miként az Albert cikk is említi, a bajorok által 904-ben politikai
orvgyilkosság áldozata lesz Kurszán, a Kende és kísérete. Azért Ő, mert a legfőbb
állami méltóságot békeidőben a Kende viselte. Árpád csak a hadjárat fővezére, a
Gyula címet viselte. Kurszán meggyilkolása következtében újra hadiállapot
következik be a bajorokkal. Amelyben, ismét a Gyula, vagyis Árpád lesz a
fővezér, az ország elsőszámú vezetője. Ráadásul a Kende halálával megüresedő
posztot is, a pozsonyi csata győztes vezére kapja. Így kerül a Kende méltóság,
vagyis a főfejedelmi cím is a győzelme után az Árpádház kezébe. Ez a
magyarázata annak, miért Árpád fia, Zolta (Zsolt) örökli a főfejedelemséget az
apja halálát követően.
Kurszán megölése diplomáciai hadüzenetnek tekinthető, de Árpád nem támad.
Inkább okosan és célszerűen a teljes körű politikai berendezkedéssel, meg a
határvédelem megerősítésével, a gyepürendszer teljes kiépítésével próbálják
útját állni a várható támadásnak. A hírszerzéssel pontosan ismerték az ellenség
terveit, és a támadás idejét. E három évben az ország felkészült a legnagyobb
honvédő háborúja megvívására.
Már csak az egyesített Magyar Haza ország megtartó harcait kell még
elmesélni, hogy teljes képet kapjuk a pozsonyi csata dicsőségéről. A keleti
frankok Kurszán meggyilkolását követően csak három év múlva, 907-ben voltak
képesek egy általános és totális ellentámadást indítani a berendezkedő magyarok
ellen. Mindenkinek ismernie kellene a döntő és talán a legdicsőbb, önfeláldozó
Pozsonyi-csata 907. július 4-7. eseményeit. Azért egy mondatban itt is ismételjük el. A
Duna vonalában a magyarok megsemmisítése céljával, három hadtestben támadó
legalább 100.000 fős, a bajor Liutpold őrgróf vezette keleti frank hadsereget,
Árpád 40.000 főnyi védelmi hadereje Pozsony mellett egyenként elfogja, és három
nap alatt szinte az utolsó emberig elpusztítja. Első nap a dunai hadtápot,
másnak a Duna jobb, harmadnap hajnalban átúsztatva a Dunán a sereg bal
hadtestét. Még az előzőleg 905-ben Kurszánt a Kendét és kíséretét orvul
meggyilkoló Liutpold bajor seregvezér is a holtak között maradt. Árpád seregei
így bosszulták meg sikerrel, a bajor hercegnek a magyarok ellen elkövetett diplomáciai
orvgyilkosságát. A győzelem eredményeként a magyarok a nyugati határaikat az
Enns folyónál állapítják meg, és amely államhatár hosszú időre állandósul.
Immár megszületik a végleges és egységes Magyarország megvalósítása.
A magyarok
a pozsonyi csatában kivívják az ország megmaradását a sokkal nagyobb és erősebb
nyugati hódító hatalmakkal szemben. Egyben megtanulták, ha továbbra is
biztosítani akarják a haza függetlenségét, akkor közösen kell védekezni a
támadók ellen, és visszaszerezni tőlük az esetleg elvett javainkat. Ugyanerre
az elvre épült a sokak által tévesen magyar kalandozásoknak ismert majd 100
éves időszak, a honegyesítő harcaink után. A helyesen „tervszerű megelőző
katonai csapásoknak” nevezett honvédő harcoknak nem más célja volt, mint a
nyugat-európai népek céltudatos katonai gyengítésével, megakadályozni egy újabb
nyugatrómai-keresztény szövetség létrejöttét ellenünk. Emellett az ország
állandó határainak a megerősítése és elfogadtatása volt a feladata a környező
hatalmakkal.
Azzal fejezzük
be írásunkat, hogy megfogalmazzuk a pozsonyi csata legfőbb tanulságát. Ugyanis
a „kalandozásoknak” volt még egy, szintén el nem ismert célja, a száz évvel
korábban a frankok által „elrabolt” avar kincsek minél nagyobb részének a
visszaszerzése. De közte a legfontosabb céllal, a Magyar Szent Korona
megkeresése és visszahozása a magyar haza javára. Amelyet Nagy Károly az avar
kincsekkel együtt az önmaga tulajdonába vette, és sokak szerint e koronával
saját magát római császárrá koronáztatja. Igaz, hogy a korona megtalálása és
hazahozatala ekkor még nem sikerült, mert a római kereszténység ezt
megakadályozza. De a nagyhatalmi szerepünk megerősödésével és a kereszténység
felvételével már tovább nem tagadhatták meg a koronánk visszaszolgáltatását. Az
I. évezred fordulóján III. Ottónak, I. István királyunk sógorának, az akkori
Német-római Császár közbenjárására, II Szilveszter római pápa kénytelen
visszaküldeni hazánknak a koronát és a hatalmi jelvényeket, az akkor épp
megalapítandó feudális és római-keresztény királyságunk számára. De ez már egy
egészen más történet.
Az is
lehet, hogy a pozsonyi csata nem is Pozsonynál, hanem feljebb a Dunán, ENNSBURG
mellett zajlott, miként Geönczeöl Gyula tudja, de ez a jelentőségéből semmit
sem von le. Ha nincs ez az önfeláldozó győzelem, akkor ma nem lenne
Magyarország sem. Igaz, hogy az azt követő 1106 évben meggyengült a haza, mert
azóta is élethalál harcát vívja a nyugatrómai hódítókkal szemben, jelenleg a
pénzhatalmi fegyvereik ellen. Nincs mese, ismét győznünk kell!
Tácsi István
………………………………………………………….
Geönczeöl Gyula: Mivel a pozsonyi csata mítosza egyre terjed, az egészet
VÉGRE vissza kell helyezni a TÖRTÉNELMI alapokra és HELYSZÍNEKRE.
IGENIS NAGY, DÖNTŐ hadjárat volt 907-ben, de ennek előzményei
vannak, amelyek NEM a felvidéki Pozsonyhoz kötődnek.
Nekünk magyaroknak valódi történelmi
eseményekre visszatekintő mítoszaink vannak és nincs szükségünk téves, vagy
hamis történetekre.
907-ben a magyarok az avarok hibájából tanulva, akik mindhárom frank ék
ellen egy-időben védekeztek és így megosztották erőiket, a déli, Száva alatti
területeket Sirmium központtal elveszítették; A magyarok ezért egyenként,
túlerővel, és azt meglepetéssel párosítva támadták, mindhárom frank
hadseregcsoportot egyenként bekerítették és megsemmisítették, és ezzel
visszaállították Pannónia, tehát a Kárpát-medence ősi pannon, szkíta, szarmata,
hun, avar, magyar hegemóniáját. Erről szól a 907-es hadjárat, tehát sokkal
többről, mint egyetlen győztes csatáról. Ezer évre dőlt el a Kárpát-medence
sorsa és ebbe a korabeli Alpok feletti barbár Európának bele kellett törődnie.
A Magyarok 907-ben külön – külön végeztek a déliekkel, amely a mai Klagenfurt fele nyomult Bajorország, tehát a Duna felől, ez volt a déli bajor ék. Az északi éket később pusztították el a Duna fölött. A Déli ék 907 Július 4-én pusztult el az északi egy napra rá, Július 5-én, ezt abból tudjuk, hogy a parancsnok, Liutpold palatínus halálát, Július 5.-ben jelölik meg a frank iratok. Az északi ék valahol Ennsburgtól északra a Duna északi oldalán táborozott. Frank szokás szerint a hadjáratok előtt az északi germán tartományok fegyveres alakulatai (az alamanni-k, svábok, szászok, csehek, északi viking germánok) a császár, a király, vagy a palatínus parancsára Regensburg mellett gyülekeztek, különösképpen a dél - nyugati hadjáratokhoz, aminek célja a Dráva és Száva vidéke volt. NEM tudni pontosan, hogy a Liutpold palatínus, Csehország fejedelme 903-tól, Bajorország, Karinhtia őrgrófja által szervezett északi ék pontosan hol táborozott, de az biztos, hogy a had gyülekezőben volt, nagyon magabiztosak voltak, nem tudták, hogy délen a déli ék már elpusztult. A magyarok Július 5-én tehát meglepték, és elpusztították az északi éket. A csata helyszínét tehát helyesebb Ennsburgtól északra eső helyhez kötni, mert az is a tény, hogy a magyarok a 3. hadseregcsoportot és a hajóhadat is azt követően lepték meg és pusztították el ENNSBURG mellett, amikor a 2. sereget már elpusztították. Ez azt is jelentheti, hogy a csata az északi Liutprand (Liutpold) frank ék ellen elég távol volt ahhoz, hogy pusztulásukról az ennsburgiak ne vehessenek tudomást, de a felvonulás együttesen kellett volna történjen, tehát az Ennsburg melletti gyülekezőtáborban be kellett várni az északi éket. Csak együtt vonultak volna dél fele, hogy a Dunán valahol Tullnál átkeljenek és a déli éket segítsék. Így aztán Ennsburgnál a 3. sereget is meglepték és elpusztították a magyarok.
A harcias Liutpold őrgróf, majd palatínus Arnulf császár mellett érte el magas rangjait. Arnulf halálával a kor szokása szerint megszűntek a szerződések Árpád fejedelem és a császár között. Liutpold pedig azonnal ellenségeskedésbe kezdett a magyarokkal. Nem tisztelte az Arnulf császár és a magyarok közötti békeszerződéseket (amelyek idején nem voltak magyar hadjáratok "kalandozások", nyugatra, mint ahogy erről nyugati divatokban szenvedő történészeink félrebeszélnek). Mi több, Liutprand (Liutpold) megakadályozta, hogy Arnulf két idősebbik fiának egyike legyen a Kelet-frank király, ami a kor szokásainak megfelelt volna. Mindkét idősebb Arnulf fiúnak a hosszabban tartó béke érdekében Árpád egy-egy leánya volt a felesége, de a béke a magyarokkal a harcias frank "egyháznak" nem tetszett és Liutpold vezetésével Gyermek Lajost emelték trónra, miközben Liutpold megkezdte a fegyveres szervezkedést.
Arnulf császár 899 december végén halt meg Regensburgban és ott is temették el. Liutpold már 900-ban megtámadott egy Ennsburg mellett a Dunán átkelő magyar alakulatot és mintegy 900 magyart öltek meg. 904-ben Gyermek Lajos a Fisha folyó melle meghívta Árpád fejedelem helyettesét a KURSZÁNT (horkát, karcsát a kendet), arra hivatkozva, hogy a szerződéseket rendezzék, de a frankok orvul legyilkolták a magyar küldöttséget és Kurszánt. Abban a reményben, hogy a magyarok között az utódlás kérdése miatt viták kezdődnek és a frank támadás idejére nem maradna egységes magyar vezetés. Óriási tévedésben voltak, ugyanis a horka (hun használat szerint), vagy karcsa (a magyar használatban) minden esetben a szakrális fejedelmet képviselte, és mindig tudták, ki az a harmadik személy, aki szükség esetén a helyére lép. Mi több abban az időben még a kettős fejedelemség létezett: északon (Sziklamező - Felvidék) a hun Fekete Magyarország (Ungria Nigra a latin iratokban), Csaba királyfi népe, élén Csaba fiai (Ed és Edemén) utódjai a Tudun vezetésével, délen a Fehér Magyarország, Árpádék magyarjai.
Kund, Korczán, Kundu, Kond, Kurszán volt az, aki az Erdélyből, Dés felől fölvonuló magyarokat a Tisza felé vezette 892 körül a déli Zwentibald szövetség (Észak Itáliaiak, Berengár király csapatai Zwentibald mellett) ellen. A magyarok Szegednél keltek át a Dunán és onnan délre ütköztek meg Csopolug (Zwentibald) kiskirállyal, fejedelemmel (lásd Tarih-i Üngürüsz). Mindezt azonban a magyarok Arnulf kelet- Frank király szövetségeseként tették. "Csopolug" a Száva parti táborból indult és átkelt a Dunán, tehát annak bal partjára, ahol letáborozott. Így szembe került a Szeged felől, északi irányból felvonuló magyarokkal. (Ha a "Szvatopluk" a felvidéki Nyitráról indult volna és átkel a Dunán, akkor annak jobb partjára került volna valahol Komárom körül, képtelenség, hogy megütközzön délen a magyarokkal, illetve ilyesmiről adat nincs).
Zwentibald 889 körül a bécsi erdőnél találkozott Arnulffal, akinek a pápa üzenetét vitte. A pápa arra kérte Arnulfot, hogy hadaival vonuljon Itáliába, ahol ellenségei és az észak-itáliai federáció és különösképpen Berengár és Lambert miatt az életéért rettegett. Egyúttal, ha Arnulf Rómába ér, császárrá koronázza, üzente Arnulfnak Formosus pápa. Arnulf elmondta Zwentibaldnak, hogy katonailag nem elég erős. Ezért Zwentibald, aki frank helytartó volt Sirmiumban, vagyis a Száva parti Szávaszentdemeterben, a mai Sremska Mitravicaban, gondolt egyet összefogott az észak olaszországi frank fejedelmekkel, elsősorban Berengár itáliai királlyal. Nem számított arra, hogy Arnulf segítséget kér a magyaroktól, akik már ott tanyáztak Erdélyben. A megdühödött Arnulf ezért a dánok feletti győzelmét követően Dyle mellett, 891 őszén, Ulm-ba ment karácsony táján (írja az Annales Fuldenses) és megpróbált Zwentibalddal találkozni. De Zwentibald fölmondta hűségesküjét és minden ígéretét megtagadta. Arnuld ezért Ottingent érintve Február 15-én sürgősen tovább sietett és Hengisfeldonban találkozott BRAZLAVO fejedelemmel (duke), hogy megbeszéljék a morva (terra Maravorum) terület megtámadását. Hengisfeldon Stájerországban van ahol a Mura folyó kitör a Graz-i medencéből. Brazlavo a Száva felső folyásának a fejedelme volt. Onnan Arnulf Regensburg felé sietett, és 892 április 25-én ért oda. Összeszedte hadait, frankokat, bajorokat és alamannikat, mondja az Annales Fuldenses - fuldai évkönyv, és 892 júliusában Marava városához érkezett (Maravam venit), ahol csatlakoztak hozzá a magyarok is. Négy hétig maradt ott. Akkora serege volt, hogy mindent fölégetett, írja az Annales, majd szeptemberben követeket küldött hajón az Odra, Kulpa, és a Száva folyón haladva, gazdag ajándékokkal Laodomir Bulgár királynak, hogy a korábbi békét felújítsák. Követeit nagy tisztelettel fogadták a bulgárok. Tehát Arnulf a Száva déli szakaszán lévő és Zwentibalddal határos bulgárokkal köti meg a békét. És nem az északi Nyitrán. Wiching püspök, aki a frank egyházat képviselte, és akit Arnulf nevezett ki Nitrawába, ami Sirmium része volt, Metód szlávul térítő görög papjai ellen, a harci cselekmények miatt hagyta el a déli Nyitrát-Nitrawa-t/Sirmiumot, Raztiz ("Rastislav") régi varosát (Urbs antique Rastizi). Zwentibald pedig kiűzte a szlávul éneklő görög papokat "Moraviából". Rastizt Regensburgban keresztelték meg, aminek régi kelta neve Radasbona, latin Castra Regina 179-ben, a Regen folyó melletti vár, Ratizbon. Innen eredhet "Rastislav" neve, hogy "Rastiz" a latin iratokban. Regensburgból indul frank helytartónak a mai Belgrád alá a Margens folyó (ma Morava) melletti szlávok köze, akik a folyó neve után lesznek "morvák" száz év alatt: lásd még: esclavi margenses, maharenses maravienses, stb., és később így alakult ki Rastiz neve alapján a Rascia, Rácz-ország, Szerbia, majd a szerbek régi neve a ráczok. Rastiz sem járt sohasem az északi Nyitrán, nemhogy Pozsonyban.
Zwentibald/Csopolug/ a csehek romantikus "Szvatoplukja", Sphendoplokos, a görögöknél 894-ben szerencsétlenül pusztult el a fuldai évkönyv szerint. A Tarih-i Üngürüsz szerint a veszett csata után az üldöző magyarok elől észak felé menekült - Sirmiumban már Arnulf frank csapatai tanyáztak, arra nem menekülhetett - és Vácnál át akart kelni a Dunán Buda felé, de megfulladt. A harcok 895-ben még tartanak, de Arnulf király Lambert és Berengár ellenében, magyar segítséggel, képes behatolni Itáliába. 896 február 21-én ostrommal beveszi Rómát, kiszabadítja az Angyalvárba szorult Formosus pápát, aki február 22-én császárrá koronázta. Tulajdonképpen arról van szó, hogy Arnulf a rendet Európában a magyarok segítségével tartja fenn, nem véletlen, hogy Berengár ellen 899-ben is ő engedi át a magyarokat az Alpok nyugati szorosain (a brentai csata). Formosus azonban annyiban jelentős pápa, hogy Itália egyesítését szorgalmazza, és Arnulf segítségét ehhez kérte. A magyarok mindvégig a Karolingokat segítik Európában, illetve a pápákat, akiket a Karolingok ellenségei a saját hatalmuk alá akartak hajtani. Az erősödő német birodalommal szemben a pápák keresték a magyarok szövetségét.
Arnulf Caroling volt, Carloman, Bajorország királyának fia, és Moosburgban született, Karnburg mellett. Ezért Karnburgi Arnulfnak is nevezik. Anyját Carloman feleségül vette, hogy Arnulfot legitimizálja. Moosbug ma Klagenfurt észak-nyugati oldalán van, az osztrákok kiásták. Klagenfurt észak-keleti oldalán van Maria Saal. Moosburg neve szlávul Blatograd. Prüm apátja, Regino mondja: Arnulf Moosburgban, ebben a Carantaniai erődben (castrum munitissimum) rendezkedett be, (876-ban, amikor apja Carloman ide nevezte ki Kocel karinthiai és Alsó - Pannóniai területeinek élére), mert annak erős falait áthatolhatatlan mocsarak vették körül, írja az apát. Tehát nem lehet Moosburgot összekeverni Zalavárral. Karnburg közvetlenül Moosburg mellett van és a kelta királyság központja volt, majd Noricum-e a római időben. Innen irányították Bajorországot. 788-ban Nagy Károly császári központtá tette és csak 976-ban választották le Bajorországról.
907-ről a legmegbízhatóbb forrás az Annales Iuvavenses maximi, amelyet Klebel fedezett fel 1921-ben. A forrás arról tudósít, hogy katasztrofális csatára került sor (bellum pessimum) 907. Július 4-én, Brezalauspurc mellett, ahol elpusztult Theotmar Salzburgi érsek és két suffragenus (püspöke) Uto Freisingenbol és Zachary Sabenbol. Jóllehet más forrásokból tudjuk, hogy elpusztult Liutpold őrgróf és sok bajor, azonban arról az egyéb források nem tudósítanak, hogy ők hol pusztultak el. Klebel azonban tévesen Pozsonnyal azonosította Brezalausburgot, majd rájött arra, hogy a "Brazlavo" név Slovénia hercege nevéből keletkezett, aki Arnulf egykori szövetségese volt a Száva mentén, és akit Arnulf bízott meg azzal, hogy védje meg Moosburgot (Pannonia cum urbe Paludarum). A 11. századbeli Chronicum Herimanus Augiensis-ben fordul elő a Brezesburg es Brezisburg név. Ezt azonban nem lehet összehozni Brezalauspurc- nevével, és a cseh Bretislav-ra utal, aki a lengyeleket 1030-ban kiverte a Morva völgy északi részéből. De nem szerencsés idekeverni Szilézia fővárosát Wroczlav-t sem, amelynek Thietmar 11. sz.-i krónikája Wrotizlava nevet ad, és amelynek cseh neve Wratislavia, Vratislavia. Pozsonyt összekeverni ezekkel a nevekkel a német krónikafordítások alapján még Ortvay Tivadart is megtévesztették, ideje rendet csinálni ebben a zűrzavarban. A salzburgi névhasználatban Brezalauspurc is az urbs Paludorum Pannoniában egymásra utal és nem a Dunától északra eső Pozsonyra. A Salzburgban készült Conversio 11. fejezetében ezt az erődítményt civitas Privinae (Pribina városa) -nak jelöli meg majd a 13. fejezetben castrum Chezilonis noviter Mosapurc vocatum-nak. Ezért egyértelmű, hogy miért nevezte az Annales Iuvavenses maximi szerzője ezt az erődítményt (Brazlavo - burgnak), tehát Brezalauspurc-nak, hiszen annak Brazlavo volt a helyőrség parancsnoka, 896 óta.
Johannes Turmair udvari történész, aki humanista szokás szerint nevet választott és AVENTINUS néven írt, bajor forrásokból dolgozott. Jóllehet tudósítását sokan kritizálják, mert szerintük Aventinus Nagy Károly 791-esz avarok elleni hadjáratának leírását az Annales Regni Francorum nyomán sok tekintetben figyelembe vehette, a valóság az, hogy Liutpold Nagy Károlyéhoz nagyon hasonló stratégiát használt. Aventinus szerint azonban 907-ben a két frank ék elvesztette egymással a kapcsolatot, de a déli ék elérte célját: Aventinus szerint ugyanis: Liutpold serege a Duna északi oldalán vonult, ugyanakkor a három püspök hadserege a Dunától délre haladt, ahol elérték Vratislavia-t és letáboroztak. Aventinus csak ezt követően ír a harmadik seregről, amelyik a Dunán lefele hajózik. Vratislavia azonban nem lehet Pozsony neve Aventinusnál, mert ugyanabban a könyvében a magyar Pozsony név latinos nevét használja: Posonium, vagy Pisonium formában. Vagyis számára "Vratislavia" egyértelműen egy másik, a Dunától DÉLRE eső helységnév volt, míg Pozsony a Dunától ÉSZAKRA fekszik. Aventinus ismerte Brazlavo fejedelem (dux) kilétét és ezért neki a latinosított Vratislaus nevet adta. Vratislavia tehát egyenértékű a civitas Vratislaus-al, vagyis Vratislaus városával, Bresalauspurc-al az Annales Iuvavenses maximi -ben. Megmaradtak Aventinus feljegyzései is: Excerpta Aventini ex Annalibus Iuvavensibus antiqui derivati néven, amiben azt írja: 907: Bajorokat öltek meg Braslavespurc-nal.
Tehát Aventinus Vratislaviát a Dunától DÉLRE helyezte. A három püspök által vezetett sereg érkezett Vratislavia alá, ahol tábort vertek. A csata délen folyt le, és annak Liutpold nem volt részese, mert ő északon maradt a másik egységgel (exercitus). Ezek a seregtestek Aventinus szerint nem álltak egymással kapcsolatban. Miután a magyarok a püspökök seregét délen megverték, az éjszaka leple alatt átkeltek a Dunán és rátámadtak a gyanútlan bajorokra, és kivégezték őket álmukban a táborhelyükön, ami a hajnali meglepetésszerű támadás klasszikus esete, és amit nehéz végrehajtani, mert ki kell játszani az őrszemeket és előőrsöket, hogy azok ne értesítsék a tábort. Majd megtámadták az utánpótlást és megpróbálták elfogni a hajókat. Ez Aventinus tudósításának lényege. Tehát szó sincs benne Pozsonyról, ellenben HÁROM NAGY ÜTKÖZETRŐL, amit a magyarok mind sorban megnyertek, az ellenséget pedig megsemmisítették.
Megmarad a kérdés, hogy akkor mi volt a helyzet a DUNA fölött Északon,
Pozsonytól KELETRE a Kárpátok alatt és különösképpen Nyitrán?
Az egyetlen eset, amikor magyarokról adat van, hogy a Dunától északra tevékenykednének az említett átkelésükről szól Ennsburgnál, 900-ban, amikor Liutpold megtámadta őket. Mivel a régi Moraviát (megale Moravia: a "megale" régit, egykorit jelent görögül és nem nagyot) 905-re a magyarok már teljesen elfoglalták, annak délen kellett lennie. Magyar tevékenységről északon csak 906-ban hallunk, amikor magyar csapatok Szászországot támadták. Ez azonban azt is jelenti, hogy megfélemlítették a cseh egységeket is, mert szabadon átjártak Csehországon, amikor a zsákmányt és a szász foglyokat magukkal vitték Pannóniába és a csehek nem támadták meg a magyarokat. A Gesta Hungarorum Anonymi Belae Regis tartalmaz adatokat a magyarok északi tevékenységéről. Anonymus szerint (Athila rex) Attila halála után a csehek fejedelme megtámadta a Garam és a Vág közötti területet és egy bizonyos Zuburt tettek meg fejedelemmé (dux Nitrensis). Azt követően Zubur a cseh csapatok segítségével megpróbálta a magyarokat megelőzni, hogy a Nyitra folyón átkeljenek, de csapatai súlyos vereséget szenvedtek és elmenekültek. A szerencsétlen Zuburt elfogták és egy hegyen felakasztották. (Ez lenne a Zobor hegy). Mindez 906-ban játszódott le, amikor Csehország fejedelme Liutpold volt, aki azonban a Babenberg belháború miatt nem kísérte el a cseheket, akik aztán vezérük nélkül szétfutottak. Tehát a hódoltatott cseheket kivezényelte a magyarok ellen, akik a cseheket szétverték, majd rátámadtak Szászországra. Mindez azután történt, hogy 904-ben a Fisha folyónál Kurszánt a frankok vendégségbe hívták és meggyilkolták. Egyértelmű, hogy ennek következtében TELJES háború robbant ki a magyarok és a frankok között. Ennek egyik első fejezete a csehek támadása volt a Dunától északra, de FRANK szolgálatban és Liutpold fejedelmük vezérlete alatt. A Gestában azonban, mint arra Boba figyelmeztet "athala" forma jelenik meg, ami arra utal, hogy nem egyszerűen csak Attila királyról van szó, hanem tisztségről, amelyben az Attila valóságban ATYÁT jelent, a legfőbb vezetőt. Anonymus nem tud Svatoplukról, amit a csehet nagyon felróttak neki. De Anonymus nem foglalkozott romantikus történelemírással és kútfőidomítással. Ő csak az eseményeket írta le. Zuburra azért haragudtak a magyarok, mert Attila őröket a Felvidéken Csaba fiai őrizték, idősebbik fia vezetésével a hunok visszatértek a Kárpát-medencébe, krónikainkban kunokként szerepelnek, és akik fogadták a magyarokat. Ők a "fekete magyarok". A Felvidéken egészen észak-Erdélyig vezetőjük a TUDUN és utódai voltak, akit az avar kagánnal együtt Nagy Károly is meghívott Quedlisburgba, 811 táján a frank krónikák szerint (Enginhard, Frank Annales 11: Jöttek Pannóniából az avarok hercegei és Tudun) miután belátta, hogy nem győzheti le őket. Egy hétig vadásztak aztán csak megindult ellenük, kikapott, aztán a frank fővezér is alaposan kikapott és aztán a frankok örökké békén hagyták az avarokat és hunokat (fekete magyarokat). Ettől kezdve a frankok csak délen háborúztak Rastiz és Sventoplokos helytartóval, akik a frank avarellenes szláv éket képezték. Mivel Zubur idején az "athala" méltóság nem volt betöltve, tehát a TUDUN méltósága, aki királyi helytartó, vagyis horka volt. Attila örökében nem maradhatott áruló, és ezért a Kárpátok mögül az egykori hódoltatott avar területekről, amelyeket meg Nagy Károlyék dúltak fel, nem tűrhettek meg árulót és ezért Zuburt a magyarok fölakasztották.
A frankok Nagy Károly hadjáratát követően az avarok ellen a szlávokból vazallus államokat hoztak létre délen, hogy az avarokat, hunokat zaklassák. (Samo kereskedőt az avaroktól elszökdösött karinthiai hegyek között szervezkedő vendek, vagyis szlovének választották meg királyukká majd vezetésével Wogatisburgnal 631-ben ellenálltak I. Dagobertnek. Nevezzük ezt az első felvonásnak. Ezt a Wogatisburgot Csehországban nem találják, de a franciák Kaaden-sur L'Oder-nek nevezik, és az Odera a Kulpa mellékfolyója, ott kellene keresni. Tehát Samo sem járt sohasem a hunok által ellenőrzött Sziklavidék - Felvidéken). Amikor azonban Zwentibold megjelenésével a szlávok kinőtték kereteiket, és veszélyeztették a frankok érdekeit, a frankok pontosan azokat hívták segítségül, akik ellen ezeket az államokat szervezték: az avarokat, hunokat (fekete magyarokat, Nesztornál fordítva) és a magyarokat Szkítáiból visszatérésükkor Pannóniába, hogy segítsenek. Arnulffal történt meg ez a fordulat, de Liutprand nem tagadta meg önmagát és visszatért a régi kerékvágásba. Vesztére. A frank egyház is arról beszéljen, hogy hányszor bujtogatott, ájtatosan lóbálva a keresztet. A 907-es súlyos vereséget a magyarok büntető hadjáratai követték a megmaradt Arnulf, Caroling leszármazottak védelmében és az agresszorok ellen. Ez azonban NEM "kalandozás" volt Hunnia őstelepes pannon-szkíta, turáni őstelepes népei részéről, hanem a történelmi események kikerülhetetlen folyamata. Pontosan átgondolt, kőkemény katonai diplomácia, honvédelem, a hun-magyar-avar-szarmata-szkíta-őspannon Kárpát-medencei geopolitikai egyensúly védelme. Az írástudók és fogadatlan prókátorok hazudozására pedig mindig rá kell mutatni, hogy megszégyenüljenek és ne határozzák meg mindennapjainkat és jövőnket.
Ez 907. ÖRÖKSÉGE. 2013. Július 2-3.
Geönczeöl Gyula
Fekete Magyarország, vagyis Sziklavidék.
Kedves
Bea!
Aggódó kérdésére
csak azt lehet válaszolni, amit Ön is ír. A kurgánosok alatt bizony a szkíták
és rokonnépeit kell értenünk, az Altájtól egészen Angliáig. Még Vaskút, a falum
határában is volt 14 db, egy köralakú földvárral egybefüggően.
A
sziklavidéken az Északi-Kárpátokat és a Morva-medencét érthetjük. Ugyanis I.
István előtt azon a területen épült fel a NAGYMORVA BIRODALOM,
amelynek FEKETE-MAGYAR (morva = mauri, és nem iszlám arab vagy szláv!)
őslakossága volt. Mégpedig a Kazár Birodalom nyugati vége. Ezen a területen
emlékeznek meg a források a FEKETE MAGYARORSZÁG-ról, amit meg épp I. István
királyunk vert szét, és a lakossága nagy részét letelepítette a Duna alsó
folyása mellé, ha jól emlékszem Ajtony országába.
De
nem is ez a lényeg amiért írok, hanem az, hogy Geönceöl Gy. sem biztos, hogy az
igazságokról ír. Ugyanis egyszerű logikával megérthető, hogy az általa írt déli
ék nem harcolhatott Klagenfurt körzetében, mert innen a Duna legalább 100 Km-re
van. Tehát Árpád serege az előző napi gyözelme után pihenés nélkül 100 km vágta
tempóban nem tehette meg, hogy még hajnalban átkelhessen a Dunán és így
másnap megsemmisíthesse az északi-hadtestet. Mindez fizikai képtelenség.
Ráadásul Klagenfurt városnévben a JÁSZMAGYAROK-nak a FURT fejedelmi neve
köszön vissza az I. évezred elejéről. Jobb lenne, ha mindenki magába nézne, és
a pozsinyi csatát Pozsonyhoz kötné!
Azért
az is jobb lenne, ha mindenki tudná, hogy Vratislavia bizony =
Bratislavával, vagyis Pozsonnyal egyenlö. A magyarázata szintén egyszerű, a
latin nyelvben a "b" és a "v" hangok
felcserélhetőek, mert a latinok nem szerették a kemény mássalhangzókat
ejteni. Ugyanígy lett az ABAR-ból AVAR.
Sajnálatos, de szerintem sok
tévedés található Geönczeöl írásában.
Üdv: István
Egyetértek Tácsi Istvánnal. Még ha legenda is, hogy Pozsonynál
zajlott le a Nagy Csata akkor is dicsöséggel elvégeztetett.
Rékabea
Linz, 15. Juli, 2013
